Sorozatot indítok azokról, akikkel mindennapjaim töltöm: a kollégáimról. Sokukat többet látom naponta, mint a feleségem és a gyerekeim együttvéve. Napjaim azokkal telnek, akiket nem én választottam és nem is szeretek.

Nyitok hát egy határozót, amiben felsorolom a típusaikat, hátha segítek ezzel a fiatalabbaknak. Hogy ne legyenek illúzióik. Hogy előre tudják, kitől mit várhatnak. És örüljenek, ha üdítő kivételre akadnak! Mert azért vannak szerethető kollégák is, olyanok, akikkel egy életre barátságot köthetünk, de a többségük nem ilyen.

Közel három évtizede dolgozom közalkalmazottként. Végigjártam egy közintézmény minden létrafokát. Voltam utolsó ember és voltam a legfőbb vezető jobbkeze, mondjuk úgy, második ember egy közel ezer fős intézményben. Mindez talán feljogosít arra, hogy körképet adjak arról, hogyan néz ki ma a közszféra, milyen emberek, milyen habitussal és hogyan dolgoznak.

Fentről kezdem.

A Főnök - aki fél

Egy főnök többféleképpen lehet elviselhetelen. Számomra a legvisszatetszőbb típus: a félős főnök.

Maga sem tudja, hogyan került vezető pozícióba. Támogatták őt a pártszelek, a szomszéd államtitkár, a szakszervezet és a munkahely hangadói - így elhitették vele, hogy alkalmas vezetőnek. Pedig valahol, belül, már a kezdet kezdetén tudta, hogy ebből baj lesz. És lett is.

Mert milye nincs? Szakmai kompetenciája. Így nem tud hozzászólni alapvető kérdésekhez. Az értekezleteken a legtöbb tárgykörben szakmailag lemossák a beosztottai, állásfoglalásai ingadoznak, hozzászólásai marginálisak vagy banálisak. Vagy csak simán hallgat, ami a legjellemzőbb rá.

Mivel fontos kérdésekben nem kompetens, így nincs tekintélye. Senki nem tiszteli őt tudása miatt, mert az nincs neki. A tudományban nem bizonyított, doktori címét valahogyan megszerezte, s máig abba kapaszkodik minden fórumon. Egész viselkedése korszerűtlen. S mivel ő maga korszerűtlen, és fogalma nincs a világban uralkodó trendekről, ezért intézménye nem fejlődik, topog. Az egy helyben topogás pedig lassanként visszafordíthatatlan lecsúszásba fordul.

A félős főnök mindentől fél. Fél a kritikától, tehát kiválasztási szempontjait kizárólag a lojalitás határozza meg. Abból csinál maga alatt kisfőnököt, aki lojális hozzá, aki csahol neki, aki nem mond ellent. Lényegtelen a szakmaiság, a hozzáértés, csak legyen hű főnökéhez.

A félős főnök dolgozni is fél. Mert ha sokat dolgozik, az láthatóvá teszi. Látszódni pedig, na azt aztán egyáltalán nem akar. Szégyelli magát mások és maga előtt is. Aláírni jó, ha egy héten egyszer áll neki, telefonja a fiókban csörög, titkárnőivel folyamatosan letagadtatja magát, rejtőzködő életet él. Gyakran és váratlanul tűnik el szabadságra, így az ügyek állnak, lejárnak, nem haladnak, s mindenki, akinek intézkedni kellene, vár, s mutogat felfelé, hogy a Főnök úr nem írta alá, nincs itt, nem beszélt velem. Hát persze. Még a nevét is fél kimondani, nemhogy mást. Mert akkor állásfoglalásai és intézkedései visszakeresheetőek lesznek s akkor a Minisztérium bármiért felelősségre vonhatja...

Lássunk jól: a versenyszférában egy vezető nem teheti meg, hogy nem dolgozik példamutatóan. Pontosabban megteheti, de annak nem lesz jó vége. A közszférában viszont egy vezető gyakorlatilag akármit csinálhat, ha egyszer a posztjára került, akkor is ketyeg a pénze, ha az intézmény éppen összedől alatta. Tetteinek, rossz döntéseinek általában semmilyen erkölcsi és pénzügyi vonzata nincs. Nem állítják föl, nem küldik nyugdíjba, nem mondatják le, hagyják, keresse csak meg azt a pénzt, amihez már joga sem lenne...

Félős, névtelen, alkalmatlan főnökökkel van tele a közszféra. Mennyi pénz pazarlódik el rájuk és miattuk! Sok fiatal menne el szívesen a közszférába vezetői munkakörbe, gondolkodásuk és hozzáállásuk megújíthatná intézményeinket! De nem, az öregektől, akik sokszor nyugdíjhoz közel vagy azon túl vannak, nem férnek oda.

És ők, öregecskedő, félős  főnökeink engednek teret a másik elviselhetetlen fajtának: a törtetőnek. Róluk legközelebb...